Minden áldott nap – a Kicsimaros története

 

Egyik nap összetalálkoztam Ritával a vonaton. Munkából jött éppen. Vidám volt, és valami elképesztő erő sugárzott belőle. Akkor döntöttem el, hogy leülök vele beszélgetni, hátha élettörténetük másoknak is példaként szolgálhat. Aztán kiderült, hogy valóban irigylésre méltó Rétiné Szalai Rita életszemlélete, ő igazán megtalálta és kinyitotta azt a bizonyos második ajtót. Tapasztalata, tudása segítségére lehet a kételkedőknek, szorongóknak és a kétségbeesetteknek egyaránt.

 

 – Kedves Rita, mesélj a kezdetekről, hogy az olvasók legalább valamennyire megismerjék az élettörténetedet!

– Örömmel vártuk első kislányunk születését. Ennek már kilenc éve… Valóban áldott állapotban voltam, semmi előjel nem mutatta, hogy gond lehet. Megszületett Zsófi, a legjobb születési mutatókkal, nyugodt, derűs csecsemő volt. Egy idő után azonban megmagyarázhatatlan módon – nevezhetjük anyai megérzésnek – nyugtalanság fogott el, orvosi vizsgálatokat kértünk, mert nem fejlődött a kislányunk úgy, mint a többi. Pontos választ, diagnózist sehol sem kaptunk, utólag úgy tűnik, Zsófi „becsapta” az orvosokat, sehol sem voltak egyértelmű jelek arra, hogy itt komoly baj van. Cseppenként jöttük arra rá, hogy többről van szó, mint kései fejlődésről, és arra, hogy ezt az állapotot nekünk el kell fogadnunk, és együtt kell élnünk vele.

– Közben megszületett Julcsi is…

– Minden létező helyet bejártunk, és a legjobb szakembereket kerestük meg, hogy valami kiderüljön abból, mi is lehet Zsófi állapotának az oka. De nem derült rá fény, a mai napig sem. Biztos voltam azonban abban, a következő gyermekünk egészséges lesz. Az is lett. Egészséges és vidám. A terhesség utolsó hónapját töltöttem tele aggodalommal, de nagyon boldogok voltunk, hogy megszületett Julcsikánk. A terhesség és az újszülöttel való foglalkozás azonban megakadályozott abban, hogy Zsófit a korábbi megszokott rend szerint hordjam a fejlesztő foglalkozásokra, és ez sajnos, nem használt neki.

– Hová jártál vele?

– Minden áldott nap bejártam vele Pestre. A Pető Intézetbe, Dévény-módszerre, Tunyogi Erzsébethez, Lakatos Katalin alapítványához. Hasonló sorsú családokkal találkoztam, segítettük egymást tanácsokkal, szakemberek elérhetőségeivel. Megismertük az élet másik oldalát, átértékelhettük, hogy mi jelenti az eredményt, és mit jelent a siker. Merthogy az apró dolgok mögött – például egy egyszerű felülés – óriási erőfeszítések vannak. Szülőtársaimmal együtt folyamatosan arra törekedtünk, hogy ebből a helyzetből a lehető legtöbbet kihozzuk.

– Innen egyenes út vezetett a „Kicsimaros” nevű, korai fejlesztéssel foglalkozó vállalkozás beindításához?

– Az világossá vált, hogy a nagymarosi iskolába nem fogok tudni visszamenni dolgozni. A Zsófival való foglalkozás speciális ismereteket igényel, ugyanakkor fejlesztése akár otthon is végezhető. Magától értetődő volt, hogy szerezzem meg a végzettséget ahhoz, amely a legtöbbet segíthet neki, tanuljam meg „hivatalosan” is azt a módszert, amelyet egyébként sok más praktikával együtt addig is alkalmaztam. Aztán jött az ötlet: ennek a tudásnak, a saját bőrünkön megszerzett több éves tapasztalatnak a segítségével tudok segíteni másoknak is, rá tudom vezetni a sérült gyerekek szüleit arra, hogy igenis van értelme küzdeni! Ez a helyzet rendkívül sok kitartást és erőfeszítést igényel, de van rá lehetőség, hogy a szülő odahaza, maga fejlessze a gyermekét. Ráadásul a sorstársaknak sokkal hamarabb megnyílnak az emberek, mint azoknak, akik nem járták be ugyanezt az utat.

– Egyszóval sérült gyerekeket nevelő családoknak szól a program?

– Nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy nemcsak sérült, hanem egészséges gyerekeknek is. Nemcsak súlyos fogyatékosság okozhat ugyanis gondot a szülőnek, hanem az olyan „apróságok” is, mint például a nehezen induló beszéd, az ügyetlen mozgás, a nem alvás, a figyelemzavar, a beszédhiba, vagy az iskolaéretlenség. A hisztikről és a magatartásbeli problémákról már nem is beszélve. Sokszor apró jelek utalhatnak a lappangó tünetekre, amelyek később az iskolában hatványozottan jelentkeznek majd, és okoznak tanulási vagy beilleszkedési zavart. A minél korábban felismert tünetek nagyon eredményesen korrigálhatók. Az volna a jó, ha ezek az egyébként egészséges gyerekek már egy éves kor előtt a megfelelő terápiában részesülnének, mert akkor sokkal könnyebben lehet eredményt elérni. Hányszor hallani szakmabeliektől (!), hogy „majd kinövi, ne aggódjon….” A szülői megérzés nem csal.

– Szívesen hallanék néhány gyakorlati példát is!

– Az egyik kisgyerek például 3 és fél évesen csak szótagokat ismételt, hisztivel reagált arra, hogy nem tudta megértetni magát. Két hónap terápia után egyszerű mondatokban kezdett el beszélni és szobatiszta lett. Vagy említhetném azt a családot, amely hónapokig nem tudott rendesen pihenni, mert a gyerekük egyszerűen mindössze félórákat aludt, és mire hozzám került, már mindenki csak lézengett. Aztán egyik este megszólalt a telefon, hogy csoda történt, sokkal többet alszik! Egy másik szülő aggodalommal nézte, hogy kisfia egyik lábfeje kifelé áll, fél év terápia után a probléma egyszerűen megszűnt. Folyamatosan veszem fel a szálakat a gyerekorvosokkal, védőnőkkel, óvónőkkel, nevelési tanácsadókkal, logopédusokkal, mert ők látják a legjobban ezeket az eltéréseket.

– Hova fordulhat az, aki a cikket elolvasva segítséget venne igénybe?

– Nagymaroson, a Fő téren várom a szülőket és gyermeküket, a www.kicsimaros.hu honlapon minden elérhetőségem fellelhető.

– Rita, én csak ámulok és bámulok! Honnan ez a kiegyensúlyozott életszemlélet? Ki segít? Mi segít?

– A hitem Istenben. Zsófi nekünk igazi örömforrás. Megnyugtató dolog, hogy tudom, ha majd eljön az ideje, biztosan a mennyország vár rá. Hiszen soha senkit nem bántott és nem is fog megbántani soha… Csak remélni tudom, hogy Julcsi is rengeteget tanul ebből a helyzetből. Számíthatok a jó barátainkra, az egész családra, különösen Györgyire – férjem édesanyjára, – aki nagy szerencsénkre két lépésre lakik tőlünk, és nagyon szereti Zsófikánkat.  És persze sokat köszönhetek a génjeimnek, például a nemrég elveszített Édesanyámtól örökölt derűmnek. Ez utóbbit szeretném is megőrizni. Nem akarom látni előre, hogy mit hoz a sors, egyet szeretnék férjemmel együtt: szeretetünkből és tehetségünkből minél többet átadni kislányainknak. Nem beszélve arról, hogy mindezekből az érzésekből mi is táplálkozunk, és így sikerül másoknak is reményt nyújtani.

Boldog vagyok, hogy ezt a hivatást űzhetem, mert azt tapasztalom, hogy Zsófi élete értelmet nyert. Megtaláltam azt, amit tennem kell, kinyílt előttem az a bizonyos másik ajtó.

Végvári Györgyi